2. fejezet

Unalom fotózások közepette

*Jenette*

Másnap délután anyát végre kiengedték a kórházból. A papáék bementek érte. Én is be szerettem volna menni, de a vigyázni kellett az unokahúgomra. Ő anya bátyjának, Steve-nek a lánya. 7 éves és általában mindig én vigyázok rá, ugyanis Steve bácsikám felesége, Victoria sosem ér rá. Vagy lehet, hogy ráér csak épp nem az unokatesómmal foglalkozik. Ő itt a kis unokahúgom Zoey McCurdy.

Imádom ezt a kis csajt. Igaz, ez már egy kicsit régebb kép róla, de nem baj. Anya csinálta még egyszer télen. Így már talán érthető miért ez a kedvenc képem :) Gyorsan siettem a mamáékhoz, hogy még ott időben ott legyek. Épp végszóra értem be.
-Épp időben kincsem.-mosolygott rám a mama.
-Siettem, ahogy csak tudtam. Hol van Zoey?-néztem körbe, mert az unokatesómat nem láttam sehol.
-Kint van a hátsó kertben. Akkor mi elmegyünk anyádért, meg még el kell intéznünk egy pár dolgot.-mondta a papa.

-Rendben.

-Majd jövünk. Szia!-mondta a mama, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
-Sziasztok!-mondtam.

Kimentek az ajtón, majd hallottam, ahogy a kocsi elhajt. Egy ideig még nézegettem, aztán kimentem a hátsó kertbe Zoey-hez. Kint ült a medence szélén és lógatta a lábát a vízben.
-Szia Zoey!-mondtam, mire gyorsan rám szegezte a tekintetét.
-Szia!-mondta, majd gyorsan hozzám rohant és rám csimpaszkodott.

-Mit csináljunk?-vetettem fel a kérdést.

-Hívjuk át Lisa-t!

-Akkor hívd fel!-mondtam, majd berohant.
Lisa Clark, a szomszédban lakik. Amikor a mamánál vagyok, mindig együtt megyünk sétálni, vagy csak hülyéskedünk itt-ott. Szinte már olyan, mintha testvérek lennénk. Zoey hamarosan visszatért mögötte pedig szorosan Lisa.

-Szia Jennette!-köszönt Lisa, majd megölelt.
-Szia! Remélem nem zavartunk meg semmit.
-Nem dehogy! Láttam, hogy jössz, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogtok hívni.-mosolygott.
-Ezek szerint már ismersz.-állapítottam meg.
-17 év alatt már elég jól megismertelek.-nevetett.
-Mit csináljunk?-kérdeztem Zoey-t és Lisa-t.
-Fotózkodjunk!-mondta Zoey örömmel.
-Anya szülinapi szervező ,és van egy csomó jelmeze. Áthozhatom.-mondta Lisa.
-Én meg megkeresem a gépemet, mert legutóbb itt hagytam.-mondtam.
Mindenki elrohant. Megkerestem a gépet, amit sikeresen meg is találtam. Levittem a kertbe. Lisa már ott volt egy csomó kislánynak való jelmezzel meg egy csomó kiegészítővel.
-Akkor kivel kezdjük?-kérdeztem.
-Velem!-ujjongott Zoey.
Lisa keresett Zosey-nak egy csomó édi kis jelmezt és egy csomóban megfotóztuk:

Irtó cuki képeket csináltunk róla. Mivel Lisa vendégeskedett nálunk, ezért ő lett a második. Róla én készítettem képeket, amik eléggé jók lettek:

Lisa fotós szeretne lenni, ha felnő, ezért engem ő fotózott:

Lisa született tehetség. Imádom a képeit. Anya néha szokott neki tanácsokat adni, hogy hogyan tud még szebb képeket csinálni. A végén Zoey-nak is megtetszett és megengedtük, hogy csináljon egy közös képet rólunk:

Bal oldalt Jenette, jobb oldalt Lisa

-Te szent Isten, mintha ikrek lennénk!-mondta Lisa, mikor meglátta a képet.

-Szerintem is!-értettem egyet vele.

Az egész fotózással elment az egész napunk. Mire végeztünk már este lett. Lisa lassan hazament. A mamáék még nincsenek sehol. Megnéztem a telefonom hátha kereste-e, de nem. 

-Mikor jönnek meg?-kérdezte Zoey egy kissé aggodalmas tekintettel.

-Nem tudom, de biztosan hamarosan megjönnek.-mondtam.

Amint ezt kimondtam, máris dudaszót hallottam. Zoey kirohant a ház elé én pedig utána. A mamáék érkeztek meg. Mindenki kiszállt, beleértve anyát is. Még be sem tudta tenni a kocsiajtót, de én már le is rohamoztam és jó szorosan átöleltem. Soha életemben nem izgultam érte még ennyire.

*külső*

A Californiai Nyomozó Iroda épületében mindig nagy volt a sürgés-forgás. Így volt ezzel, majdnem mindenki, kivéve egy embert. Ő nem más, mint Patrick Jane. Nézi a kihallgatásokat ha kell, elmegy a tanúkhoz vagy családtagokhoz, ha kell, de ez ma nem így volt. A csapat, aminek Patrick is tagja, a mai reggelt egy kettős gyilkossággal kezdte és 24 órájuk van megoldani az ügyet. Általában Patrick is segít, de ez most nem így történt. Az irodában lévő kanapén feküdt és csak bámulta a plafont. A főnöke, Teresa Lisbon már csak legyintett, ha meglátta. Tette a dolgát, hogy minél előbb a végére járjanak. 

-Főnök, találtam valamit!-szólt a számítógép mögött ülő Grace VanPelt főnökének.

Erre már Patrick is figyelmes lett. Felpattant a kanapéról és odaállt Grace asztala mellé, ahogyan Teresa is.

-Mit találtál?-kérdezte Lisbon.

-Megnéztem az áldozatok, Bridgit Duncan és Sophie Scott híváslistáját. Összekötötte valami az áldozatokat. Mindketten beszéltek egy bizonyos Steve McCurdy nevű emberrel. Bridgit tízszer, Sophie húszszor hívta az elmúlt egy hónapban.

-Mit tudunk erről a Steve McCurdy-ról?-kíváncsiskodott a közben Grace magyarázatára figyelő Wen Rigsby.

-Steve McCurdy befolyásos üzletember ember. 10 éve elvett egy bizonyos Victoria Scott-ot, akitől van egy 7 éves kislánya Zoey. Steve apja Josh McCurdy, a McCurdy System alapítója és elnök vezérigazgatója. Van egy húga, Sarah McCurdy, aki ügyvéd és a bejegyzett adatok szerint még egyetlen egy ügyet sem vesztett el.

-Sarah McCurdy-t mondtál?-kíváncsiskodott Patrick.
-Igen.-erősítette meg Grace.

-Tudsz róla mutatni képet?

-Képet nem, de van itt egy cikk, miszerint Sarah McCurdy volt az ügyvédje Bridgit Duncan-nek, akit megmentett a börtöntől, miután kiderült, hogy Bridgit ártatlan. Ezt a képet csatolták hozzá.-momdta Grace, majd mindenki számára láthatóvá tette a képet:

Patrick Jane tágra nyílt szemekkel nézte a Sarah McCurdy-ról készült képet. Ez a nézés Lisbon-t nem hagyta nyugodni.
-Honnan ismered?

-Honnan veszed, hogy ismerem?-nézett Patrick kérdően Lisbon-ra.

-Látom a szemedből.

-Oké. Ha ez az a Sarah McCurdy, akire gondolok, akkor igen, ismerem. A gimiben együtt voltunk, de az apja egy bunkó volt, aki miatt elköltöztek. Ennyi! Nem volt túl sok köztünk.

-Biztos vagy benne?-nézett Lisbon kérdően Jane-re.

-Igen!-erősítette meg Patrick.

Teresa belátta, hogy nem fog sokra menni, ezért Rigsby-hez fordult.

-Keressétek meg ezt a Steve McCurdy-t és hozzátok be. A biztonság kedvéért hozzátok be a húgát is, hátha tud mondani valamit Bridgit-ről.

-Oké főnök!-mondta Rigsby, majd hirtelen köddé vált.

-Várj!-eszmélt fel Teresa.-Steve feleségét Victoria Scott-nak hívják?-fordult Grace-hez.

-Igen.-válaszolt Grace.

-Szólj be a DNS laborba, hogy valahogy egyeztesse össze Victoria és Sophie Scott DNS-ét. Én felhívom Rigsby-t, hogy Victoria-t is hozza be.-mondta Teresa, majd nyomkodni kezdte a telefonját és kiment.

-Mi volt köztetek Sarah McCurdy-val?-vetette fel a kérdést Grace Patrick-nek, mert nem érte be a főnöknek, adott válasszal.

-Több volt, mint puszta szerelem.-kezdte Jane.- A gimiben ismerkedtünk meg. Osztálytársak voltunk. Olyan közvetlen volt és annyira életvidám. Én pedig félénk voltam. Sokáig nem jutottam el addig a pontig, hogy valamit is szóljak hozzá. Egészen másodikig, amikor őt jelölték ki a páromnak egy iskolai feladathoz. Aznap délután meghívott hozzájuk. Az a ház olyan volt, mint egy kastély. Láttam a szeméből, hogy szeretett itt lakni, de nem annyira vonzotta ez a pompa, ami körbevette. Harmadikban kerültünk igazán közel egymáshoz. Akkor már több volt közöttünk, mint szimpla barátság. Ezt az apja egyáltalán nem nézte jó szemmel. 

-Sosem kedvelt téged?

-Nem. Rideg volt és parancsolgató. Ellentétben a feleségével. Sarah anyja ugyanis melegszívű volt és kedves.  Csak akkor voltam náluk, amikor az apja dolgozott.-itt elmosolyodott.

-Összejöttetek komolyabban is?

-Egyszer. Rá 3 hétre elköltöztek. Az utolsó estén kint ültünk a parton és csak néztük az eget. Abban az időben Ő volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem......

1. fejezet

Normális napnak ígérkezett

*Jenette*

A verőfényes nap sugarai ébresztettek fel ezen az átlagos szombati napon. Nyár volt, ami ilyenkor azt jelenti, hogy nyaralás, szórakozás, bulik. A normális embereknek. De sajnos nem nekem. A nevem Jenette McCurdy és 17 éves vagyok. Az anyukámmal élek Sacramento-ban, Claifornia államban. Arany életem van, mivel a nagyszüleim nagyon gazdagok, akik állandóan támogatnak minket. Az anyukám, Sarah McCurdy fiatal és energikus nő, habár valami mégis tönkretette az életünket. Az anyukámat 1 évvel ezelőtt rákkal diagnosztizálták, ami egyikőnknek sem volt az a fantasztikus hír. Anya hamarosan elmegy és én tisztában vagyok azzal, hogy a nagyszüleimmel kell tovább élnem. Habár anya nem ezt akarja. Ő azt szeretné, hogy a totál idegen, sosem látott apámmal éljek majd. Igen, ezt azért mondom, mert nem ismerem az apámat. Annyit tudok róla, hogy a gimiben voltak együtt anyával, de a papa nem engedte, hogy együtt maradjanak. Egyszer aztán egy este komolyabban összejöttek, amiből lettem én. Apám nem tud rólam, mivel a nagyszüleim elköltöztek, mielőtt anya még elmondhatta volna az igazságot. Azóta már 17 év telt el és be kell vallanom jól megvagyok én így kettesben anyával. Nem kell nekem az apám!
Nagy nehezen kitápászkodtam a pihe-puha ágyikómból és álmosan ugyan, de felöltöztem és lementem a konyhába. Anya szokásává vált, hogy minden nap csinál rólam egy képet reggel és a legszebbeket beteszi egy albumba. Anya szokása, ma sem maradt el, ugyanis, amint leértem elkezdte:
-Szia kincsem!-mosolygott.
-Szia!
-Szép beállást kérek.-mondta még mindig mosolyogva, majd megcsinálta a képet:

-Nagyon jó lett.-mondta anya.
-Had nézzem!-mondtam lelkendezve, majd én is megnéztem a fotót.-Ez tényleg tetszik!
-Köszönöm szívem!
Anya valódi foglalkozása ügyvéd, de már gimiben is fotós akart lenni. Csak apa miatt lett ügyvéd, mert ő annak szánta. Már régebben is sokat fotózgatott. Amióta megszülettem, szinte mindig hozta magával a fényképezőgépet. Nem csak embereket, de tájat is nagyon szépen tudott fotózni. Imádtam anya képeit, de ezt nemcsak azért mondom, mert a lánya vagyok, hanem úgy általánosságban. Egy embert sem ismerek, aki olyan jól tudna fotózni, mint anya.
-Müzlit kérsz vagy csináljak inkább rántottát?-nézett rám.
-Mi lenne, ha a városban ennénk?-vetettem fel a kérdést.
-A szokásosra gondolsz?
-Naná!-mondtam lelkendezve.
-Akkor hozz kabátot és a kocsinál várlak.-mondta anya.
Visszamentem a szobámba és kerestem a szekrényemből egy kabátot. Imádom a szekrényemet, mert rendszerezve van benne minden és így nem kell mindent felforgatom, hogy megtaláljam, amit keresek. Így néz ki a szekrényem:

Megkerestem a kabátomat, majd lementem a kocsihoz. Anya már bent ült a volán mögött. Beültem mellé, majd elindultunk a kedvenc helyünkre,a mi egy nem túl zsúfolt kis kávézó. Imádok ide járni, mert itt minden olyan nyugodt, habár a hely a belvárosban van. Amikor végre már ott voltunk megrendeltük a reggelinket, amit inkább most már tízórainak vagy korai ebédnek neveznék, de semmiképpen nem reggelinek. Hamarosan már kis is hozták a kaját, amit jóízűen ettünk.  Miután végeztünk már majdnem dél volt. Éppen felálltunk, amikor anya hirtelen visszaült.
-Minden oké?-néztem rá ijedt tekintettel.
-Persze, csak egy kicsit szédülök.-próbált egy mosolyt varázsolni az arcára.
-Maradjunk még?
-Nem, dehogy.-mondta.
Magabiztosan állt fel, de én még mindig gondoltam, hogy ennek kórház lesz a vége, ráadásul hamarosan. Elindult kifelé.  A tekintetem elkalandozott egy pillanatra, majd mikor visszanéztem csak annyit láttam, hogy anya zuhan a föld felé.

~a kórházban~

Nem voltam nyugodtnak nevezhető. Fel alá járkáltam és vártam, hogy mi történik. mintha csak a halálos ítéletemet várnám. De ez más volt. Anya már többször is elájult, ami miatt be kellett hozni, de ez nem olyan volt. Valami miatt történt. Anya ugyan jár kemoterápiára, ráadásul rendszeresen, de akárhányszor van valami baj, azt mondják, hogy ez csak mellékhatás. A papáék fizetik a kemoterápiát, de már fontolgatják,  hogy megbeszélik anyával, hogy mondja le, mert így csak rosszabb lesz. Hamarosan az orvos jött ki anya szobájából.
-Most már bemehetsz hozzá.-mondta, majd elsétált.
A torkomban dobogó szívvel léptem be a kórterembe, ahol anya feküdt. Amikor meglátott rám mosolygott.
-Minden oké?-kérdeztem.
-Igen. Sorolhatnám, hogy mit mondott az orvos, de úgyis a szokásos maszlag.
-Mikor jöhetsz haza?
-Ha este nem lesz semmi baj, akkor már holnap délben vagy esetleg délután.
-Az jó. A mamáék már tudják?
-Igen, felhívtam őket. Hamarosan bejönnek.
-Kellek még?
-Nem. Menj csak haza nyugodtan és aludj egyet. Én jó kezekben leszek.
-Rendben. Szeretlek.-mondtam, majd lehajoltam és adtam anyunak egy puszit.
-Én is szeretlek.
-Szia.-intettem, majd kimentem.

*Sarah*

Amikor Jenette elment nem csináltam semmit csak bámultam a plafont és elmerengtem az eddig történteken és ami majd történni fog. A jövőről illetően Jenette járt a fejemben végig. Hiszen 17 éves, előtte az élet és nem szeretném, ha azzal rontaná el a nyarát, hogy állandóan hozzám futkos a kórházba. Ha meghalok mi lesz vele? Teljesen egyedül lesz. Anyáékhoz akar költözni, de én ezt nem akarom. Az apjához kellene, de a franc tudja az is hol van. Lehet, hogy Patrick már házas és gyerekei vannak. Nem szeretnék beállítani hozzá, hogy a gimiben abból az estéből lett egy lánya. Akármennyire sem szeretném ezt tenni muszáj lesz. Nem magam miatt, hanem Jenette érdekeiben teszem ezt. A lányomnak tudnia kell az apjáról, mivel ha én már nem leszek, ő lesz az egyetlen, akire számíthat...