1. fejezet

Normális napnak ígérkezett

*Jenette*

A verőfényes nap sugarai ébresztettek fel ezen az átlagos szombati napon. Nyár volt, ami ilyenkor azt jelenti, hogy nyaralás, szórakozás, bulik. A normális embereknek. De sajnos nem nekem. A nevem Jenette McCurdy és 17 éves vagyok. Az anyukámmal élek Sacramento-ban, Claifornia államban. Arany életem van, mivel a nagyszüleim nagyon gazdagok, akik állandóan támogatnak minket. Az anyukám, Sarah McCurdy fiatal és energikus nő, habár valami mégis tönkretette az életünket. Az anyukámat 1 évvel ezelőtt rákkal diagnosztizálták, ami egyikőnknek sem volt az a fantasztikus hír. Anya hamarosan elmegy és én tisztában vagyok azzal, hogy a nagyszüleimmel kell tovább élnem. Habár anya nem ezt akarja. Ő azt szeretné, hogy a totál idegen, sosem látott apámmal éljek majd. Igen, ezt azért mondom, mert nem ismerem az apámat. Annyit tudok róla, hogy a gimiben voltak együtt anyával, de a papa nem engedte, hogy együtt maradjanak. Egyszer aztán egy este komolyabban összejöttek, amiből lettem én. Apám nem tud rólam, mivel a nagyszüleim elköltöztek, mielőtt anya még elmondhatta volna az igazságot. Azóta már 17 év telt el és be kell vallanom jól megvagyok én így kettesben anyával. Nem kell nekem az apám!
Nagy nehezen kitápászkodtam a pihe-puha ágyikómból és álmosan ugyan, de felöltöztem és lementem a konyhába. Anya szokásává vált, hogy minden nap csinál rólam egy képet reggel és a legszebbeket beteszi egy albumba. Anya szokása, ma sem maradt el, ugyanis, amint leértem elkezdte:
-Szia kincsem!-mosolygott.
-Szia!
-Szép beállást kérek.-mondta még mindig mosolyogva, majd megcsinálta a képet:

-Nagyon jó lett.-mondta anya.
-Had nézzem!-mondtam lelkendezve, majd én is megnéztem a fotót.-Ez tényleg tetszik!
-Köszönöm szívem!
Anya valódi foglalkozása ügyvéd, de már gimiben is fotós akart lenni. Csak apa miatt lett ügyvéd, mert ő annak szánta. Már régebben is sokat fotózgatott. Amióta megszülettem, szinte mindig hozta magával a fényképezőgépet. Nem csak embereket, de tájat is nagyon szépen tudott fotózni. Imádtam anya képeit, de ezt nemcsak azért mondom, mert a lánya vagyok, hanem úgy általánosságban. Egy embert sem ismerek, aki olyan jól tudna fotózni, mint anya.
-Müzlit kérsz vagy csináljak inkább rántottát?-nézett rám.
-Mi lenne, ha a városban ennénk?-vetettem fel a kérdést.
-A szokásosra gondolsz?
-Naná!-mondtam lelkendezve.
-Akkor hozz kabátot és a kocsinál várlak.-mondta anya.
Visszamentem a szobámba és kerestem a szekrényemből egy kabátot. Imádom a szekrényemet, mert rendszerezve van benne minden és így nem kell mindent felforgatom, hogy megtaláljam, amit keresek. Így néz ki a szekrényem:

Megkerestem a kabátomat, majd lementem a kocsihoz. Anya már bent ült a volán mögött. Beültem mellé, majd elindultunk a kedvenc helyünkre,a mi egy nem túl zsúfolt kis kávézó. Imádok ide járni, mert itt minden olyan nyugodt, habár a hely a belvárosban van. Amikor végre már ott voltunk megrendeltük a reggelinket, amit inkább most már tízórainak vagy korai ebédnek neveznék, de semmiképpen nem reggelinek. Hamarosan már kis is hozták a kaját, amit jóízűen ettünk.  Miután végeztünk már majdnem dél volt. Éppen felálltunk, amikor anya hirtelen visszaült.
-Minden oké?-néztem rá ijedt tekintettel.
-Persze, csak egy kicsit szédülök.-próbált egy mosolyt varázsolni az arcára.
-Maradjunk még?
-Nem, dehogy.-mondta.
Magabiztosan állt fel, de én még mindig gondoltam, hogy ennek kórház lesz a vége, ráadásul hamarosan. Elindult kifelé.  A tekintetem elkalandozott egy pillanatra, majd mikor visszanéztem csak annyit láttam, hogy anya zuhan a föld felé.

~a kórházban~

Nem voltam nyugodtnak nevezhető. Fel alá járkáltam és vártam, hogy mi történik. mintha csak a halálos ítéletemet várnám. De ez más volt. Anya már többször is elájult, ami miatt be kellett hozni, de ez nem olyan volt. Valami miatt történt. Anya ugyan jár kemoterápiára, ráadásul rendszeresen, de akárhányszor van valami baj, azt mondják, hogy ez csak mellékhatás. A papáék fizetik a kemoterápiát, de már fontolgatják,  hogy megbeszélik anyával, hogy mondja le, mert így csak rosszabb lesz. Hamarosan az orvos jött ki anya szobájából.
-Most már bemehetsz hozzá.-mondta, majd elsétált.
A torkomban dobogó szívvel léptem be a kórterembe, ahol anya feküdt. Amikor meglátott rám mosolygott.
-Minden oké?-kérdeztem.
-Igen. Sorolhatnám, hogy mit mondott az orvos, de úgyis a szokásos maszlag.
-Mikor jöhetsz haza?
-Ha este nem lesz semmi baj, akkor már holnap délben vagy esetleg délután.
-Az jó. A mamáék már tudják?
-Igen, felhívtam őket. Hamarosan bejönnek.
-Kellek még?
-Nem. Menj csak haza nyugodtan és aludj egyet. Én jó kezekben leszek.
-Rendben. Szeretlek.-mondtam, majd lehajoltam és adtam anyunak egy puszit.
-Én is szeretlek.
-Szia.-intettem, majd kimentem.

*Sarah*

Amikor Jenette elment nem csináltam semmit csak bámultam a plafont és elmerengtem az eddig történteken és ami majd történni fog. A jövőről illetően Jenette járt a fejemben végig. Hiszen 17 éves, előtte az élet és nem szeretném, ha azzal rontaná el a nyarát, hogy állandóan hozzám futkos a kórházba. Ha meghalok mi lesz vele? Teljesen egyedül lesz. Anyáékhoz akar költözni, de én ezt nem akarom. Az apjához kellene, de a franc tudja az is hol van. Lehet, hogy Patrick már házas és gyerekei vannak. Nem szeretnék beállítani hozzá, hogy a gimiben abból az estéből lett egy lánya. Akármennyire sem szeretném ezt tenni muszáj lesz. Nem magam miatt, hanem Jenette érdekeiben teszem ezt. A lányomnak tudnia kell az apjáról, mivel ha én már nem leszek, ő lesz az egyetlen, akire számíthat...