5. fejezet

Most csak szivatsz ugye?

*Sarah*

Reggel magamtól keltem. Ma nem kellett bemennem dolgozni, mert a főnök mindenkit elengedett erre a napra, valami miatt.Gondoltam, hogy bemegyek Patrick-hez és elmondom neki a valós igazságot. Most miért titkolózzak előtte? Teljesen felesleges, a lányát pedig meg kell ismernie.
Felöltöztem, majd átnéztem Jenette szobájába. Még aludt. Nem keltettem fel, csak óvatosan becsuktam az ajtót. Kimentem a lakásból, majd beszálltam a kocsiba és elhajtottam a CBI-nál. Egész úton azon gondolkoztam, hogy jó döntést fogok-e hozni. A hatalmas görccsel a gyomromban mentem a pulthoz, ahol útba igazítottak. Felmentem az emeltre, ahol elsőre beleütköztem Patrick-be.
-Szia!-mondta.
-Szia!-ölelt meg.-Te mit keresel itt?
-Beszélnünk kell.
-Nem ér rá később?-kérdezte.
-Ez sürgős.-vettem egy kicsit sürgetőre a szót.
-Gyere, menjünk be a kihallgatóba.
Bementünk a kihallgatóba.
-Nem ülsz le?-kérdezte.
-Nem, de neked le kéne.
-Miért?
-Mert félek, hogy el fogsz ájulni, ha ezt elmondom.
-Sarah miről beszélsz?-kérdezte egy kicsit aggódóan.
-Patrick, remélem emlékszel, hogy mi együtt voltunk a gimiben.-kezdtem el.
-Igen, emlékszem.
-És remélem arra is emlékszel, amikor el kellett költöznünk.
-Igen.-bólintott.
-És előtte mi...-kezdtem el, de egyszerűen nem bírtam befejezni.
-Igen, arra is emlékszem.-mosolygott.
-Abból a kis izéből én terhes lettem.-mondtam ki.
Ránéztem. A mosoly eltűnt az arcáról és komoly lett. Az ujjaival kezdte kopogtatni az asztalt. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Egyedül hagyjam? Vagy esetleg maradjak? Keveredtek bennem a variációk. Kisvártatva megszólalt.
-Fiú lett vagy lány?
-Lány és Jenette-nek hívják. Most volt 17.
Felállt, majd mélyen a szemembe nézett.
-Most csak szivatsz ugye?
-Miért szivatnálak?
-Tudtad, hogy kérdésre nem felelünk kérdéssel?
-Igen, tudtam és nem, nem szivatlak. Szerinted vicces kedvemben vagyok?
-De ezt miért csak most közlöd velem? Mi a francért vártál erre 17 évet? Ha előbb szólsz akkor....
-Akkor mi? Elvettél volna? Patrick nézd, biztosan nagyon szép életed van, én csak Jenette érdekeiben jöttem el hozzád.
-Miért? El akartok költözni valamilyen idegen országba és kell az apa aláírása?
-Dehogy is!
-Sarah nézd, az életem romokban. Elvesztettem a családomat. Tudod, hogy ez milyen érzés?
-Tudod, hogy hamarosan meghalok? Nem,nem tudod! A lányom a szüleimhez fog kerülni, ha az apja nem veszi magához. Értsd meg, nem akarom, hogy a lányom az idióta szüleimmel legyen, akik hamarosan úgyis meghalnak!
-Sarah én ezt nem tudtam...-mondta, majd visszaült.
Csak nézett maga elé.
-Nézz rám!-mondtam.
Rám nézett. Odamentem, majd leguggoltam elé úgy, hogy pontosan a szemébe nézzek.
-Sajnálom, ami a családoddal történt, de értsd meg, hogy szükségem van rád! Nem tudom, hogy meddig maradok meg még Jenette-nek és szeretném, ha eddig nem is, de most legyél részese az életének.  Engem csak a lányom érdekel Patrick. Senki más! Szeretném, ha boldog lenne. Gondold meg.-mondtam, majd felálltam.
Elindultam kifelé. Épp a kilincshez nyúltam, amikor hirtelen megszólalt.
-Sarah!
Megfordultam, mire felállt. Odajött hozzám.
-Igen.
-Nem kell ezen mit meggondolnom.-mondta egy mosoly kíséretében.
-Nem értelek.-mondtam.
-Nem kell meggondolnom semmit, arról amit mondtál. Megértem, hogy a szüleid miatt nem tudtad elmondani. Elvállalom.
-Komolyan?-néztem rá tágra nyílt szemekkel.
-Igen. Meglepődtél?
-Igen.
Nagyon örültem, hogy Patrick elvállalja Jenette-tet. Ennél nagyobb boldogságot már nem tudtam volna elképzelni. Nagyon boldog voltam. Habár hirtelen nagyon fájni kezdett a fejem és émelyegtem is, amíg minden el nem sötétült.

*Jenette*

Reggel, amikor körbejártam a házat, csak magamat véltem felfedezni benne :D Na jó, ez hülye kijelentés volt. Na, a lényeg az, hogy anya már elment vagy dolgozni, vagy bevásárolni. Átöltöztem, majd reggeliztem. Visszamentem a szobámba, majd bekapcsoltam a gépemet. Az e-mail-jeimet néztem meg, közben pedig dúdoltam valamit. magam sem tudom melyik dallam lehetett az. Amit végeztem, kikapcsoltam a gépemet és leültem a szintetizátorom elé. Az ujjaimat a billentyűkre helyeztem, majd játszani kezdtem a dallamot:

Egész megnyugtató kis dallam volt. Úgy éreztem, hogy teljesen nyugodt vagyok, habár nem gondolom, hogy ideges voltam-e valamikor. Gyorsan lejegyeztem a dallamot egy kottára. Ha anya hazaér, akkor majd neki is megmutatom. Biztos nagyon tetszeni fog neki. Hirtelen hallottam, hogy csörög a nappaliban lévő telefon. Gyorsan lerohantam és felvettem.
-Haló!-szóltam bele.
-Jó napot! Jenette, maga az? Mr. Gordon vagyok.-hallottam egy hangot.
-Igen, én vagyok. Mi a baj?-kérdeztem. Mr. Gordon anya orvosa. Nagyon kedves ember.
-Az édesanyja összeesett és bekerült a kórházba.
-Komolyan?-nem hittem a fülemnek.-De ugye rendben lesz?
-Mi lenne, ha bejönne?
-Rendben. Nem tudja, hogy ki hozta be az anyámat?
-Egy nagyon kedves szőke úr. Azóta is itt van bent.
-Rendben. Máris ott vagyok! Viszlát!
Letettem a telefont. A benti papucsomat kicseréltem egy utcai szandira, felvettem a kabátomat és kiléptem az ajtón. Bezártam, majd felszálltam az első buszra és besiettem anyához. Aggódtam miatta! Nem akarom, hogy meghaljon! Most nem! Csak legyen eszméleténél legalább!